Itthon sokan az Elon Musk füvezős botrány kapcsán hallhattak először Joe Roganról, aki műsorában spanglival kínálta a techmágust. Ez a kopasz, kigyúrt humorista azonban nem kevésbé meghatározó személyiség a maga területén, mint a dél-afrikai üzletember. 2016-ban havonta átlagosan 16 millió (!) ember töltötte le a beszélgetős műsorát podcastként (és akkor a YouTube csatornája nézettségéről még nem is beszéltünk). Összehasonlításképpen 2018 májusában a Fox News Hannity-je büszkélkedhetett a legmagasabb nézettséggel az amerikai tévécsatornák piacán – havi átlag 3.3 millió nézővel. Egyáltalán nem meglepő, hogy nagyon sokan szeretnék, hogy az izmos kopasz ember vendégül lássa őket a beszélgetős műsorában.
Train by day, Joe Rogan podcast by night
A fenti sor a Joe Rogan Experience Podcast intrójában hangzik el, miután Rogan felsorolta a műsora szponzorainak hosszú listáját, majd bemutatta a vendégét, aki hol küzdősportoló bajnok, hol ismert színész, hol egyetemi professzor, újságíró, botrányhős, YouTube kommentátor, híres zenész, vagy éppen filmrendező, a skála rendkívül széles. Megfordult nála Steve Tyler (Aerosmith), Guy Richie, Mel Gibson, Ben Shapiro (konzervatív műsorvezető), Steven Pinker (kanadai pszichológus, többek között a nagy sikerű Az Erőszak alkonya szerzője), Neil deGrasse Tyson, Russell Brand, de szerepelt a műsorában a sültbolond összeesküvés-elmélet hívő Alex Jones is. A podcast témák széles körét érinti: szó esik sportról, politikáról, tudományról, evolúciós biológiáról, vagy akár az egészséges étkezésről. Amikor Rogan épp nem órákig beszélget a vendégeivel, edz, stand-up comedy esteket tart, vadászik, vagy a családjával van, és egy-két éve még küzdősport kommentátorként is dolgozott. De hogy lett egy mezei, küzdősport rajongó ismeretlen humoristából a szabályokat teljesen újraíró jelenség, akire irigykedve tekintenek a médiaszereplők világszerte és akinél egy vendégszereplés karriereket indíthat be?
Rogan 1967-ben született New Jersey államban egy rendőr és egy tizennégy éves lány gyermekeként. Apja bántalmazta édesanyját, aki egyes források szerint szerette nagy kanállal enni az életet. Ami bizonyos, hogy öt éves korában elváltak, ezt követően Joe és az anyja előbb Kaliforniában éltek egy darabig, aztán négy évre rá Floridába költöztek, majd végül Massachusettsben telepedtek le. A fiú tizennégy évesen karatézni, később taekwondozni kezdett és jól mehetett neki; tizenkilenc évesen a US Openen könnyűsúlyú bajnok lett. A huszas évei elejére egyre inkább tartani kezdett a küzdősportok hosszú távú következményeitől, volt alkalma látni, hogy a sok fejre mért ütés nincs feltétlenül jó hatással a régi harcosok beszédkészségére, úgy döntött, hogy más területen szeretne sikereket elérni. Az egyetemmel is megpróbálkozott, de kibukott, nem látta sok értelmét.
A nyolcvanas évek végén szerencsét próbált a stand-up comedy világában. Mivel azonban kezdő humoristaként ritkán kaszál milliókat az ember, megélhetés gyanánt küzdősportot oktatott, limuzint vezetett, de dolgozott építkezéseken, újságkihordóként, és egy magánnyomozó segédjeként is. 1990-ben New Yorkba, majd négy év múlva Los Angelesbe költözött, ahol lehetőséget kapott tévés megjelenésre is. Aláírt egy szerződést a Disneyvel és eleinte kisebb, később egyre komolyabb szerepeket kapott. Ezzel párhuzamosan az UFC-nél (Ultimate Fighting Championship) is elkezdett dolgozni, mint sportriporter, majd mint kommentátor és egészen 2016-ig dolgozott a szervezetnél valamilyen formában. A humorista karriert sem hagyta ott, bár 2007-ben volt egy kisebb botránya, amikor is egy stand-upos kollégát, Carlos Menciát szabotálta az előadása közben a színpadon, mivel vicceket lopott más előadóktól.
A kétezres évek első felében tárgyalásokba bocsátkozott egy saját rádióműsor gründolásáról, de mivel egy nap csak huszonnégy órából áll, egyéb teendői mellett ez a terve eltűnt a süllyesztőben… legalábbis egy időre. 2009-ben elindította a podcastját, ekkor még egy stand-up-os társával, Brian Redbannal. 2010-ben elnevezte a műsorát The Joe Rogan Experience-nek, ami már akkor felkerült az iTunes Top 100 podcast listájára, majd egy év múlva egy rádió is sugározni kezdte a műsort, a többi történelem.
Őrségváltás
Hogy miért releváns az ideológiai csatározásokkal foglalkozó blog szempontjából egy kétajtós szekrény beszélgetős műsora? Hát első sorban azért, mert a Joe Rogan Experience sikere napnál is fényesebben szemlélteti az átrendeződést a médiapiacon. A nyomtatott sajtó lassan süllyedő hajó és minden jel arra mutat, hogy a fiatalabbak kevesebbet nézik a hagyományos tévé adókat. A YouTube és a podcastek viszont egyre népszerűbbek az évek múlásával, ezzel együtt viszont a televízió, az újságok és a rádióadók fokozatosan vesztik el a jelentőségüket, mint gatekeeperek, vagy kapuőrök – korábban ők döntöttek arról, hogy milyen információ, hírek és narratíva jut el a célközönséghez. A hagyományos médiumok képviselői nem nézik jó szemmel az új jövevények, gyűjtőnevükön a new media térhódítását, a Wall Street Journal példának okáért bemártotta a világ legtöbb (már akkoriban több, mint öt Magyarországnyi) YouTube követőjével rendelkező Pewdiepie-t egy idióta nácis viccért, ami miatt a Disney felbontotta a szerződését a svéd sztárral. Rajongók válaszcsapásként feltörték a Wall Street Journal oldalát, címlapra téve, hogy az újság elnézést kér a férfitól. A csökkenő nézettség és a zuhanó eladott példányszámok arra sarkallják a hagyományos médiumokat, hogy több szenzációhajhász, clickbait tartalmat generáljanak, abban érdekeltek, hogy hozzájárulnak a Trump 2016-os választási nyeresége miatt kialakult polgárháborús hangulathoz, akár egyes new media orgánumok.
Tény, hogy vannak hátulütői a kapuőrök hiányának: a világhálón könnyen elzárják magukat az emberek a nekik nem tetsző hangoktól, könnyebben vélemény buborékba kerülnek és nagyobb eséllyel kezdenek hinni összeesküvés elméletekben, vagy radikalizálódnak, és több a szélsőséges hang mind a politikai jobb-, mind a bal oldalon. Az sem véletlen, hogy az oltásellenesek, vagy a laposföld-hívő mozgalom nem a nyolcvanas években kaptak erőre, amikor még helyükön voltak az őrök. Ezzel együtt számtalan előnye is van a nagyobb szabadságnak. Egy részről félelmetes mennyiségű tehetséges ember kezdett tartalmat közzétenni az Interneten, legyen szó Dan Carlinról, aki úgy tud mesélni történelemről, mint senki más négy-öt órás podcastjeiben, vagy a Primitive technology csatornáról, ahol egy csendes ausztrál a vadonban található dolgokból épít edényeket, épületeket, kemencéket és egyéb csodákat, de ne feledkezzünk meg Slingshot Channelről sem, amin Jörg, az excentrikus német eszkábál össze egészen félelmetes továbbfejlesztett csúzlikat.
Másrészről: a vélemények sokkal szélesebb skálájával találkozhatunk. Az újságok, televíziók szerkesztőségei ki vannak téve nyomásnak, akár a szponzorok részéről, akár kormányzati oldalról (lásd kis hazánkat) és az egyes újságírókkal szemben fennállhat az igény direkt vagy indirekt módon, hogy igazodjanak egy előírt narratívához. A független tartalomkészítőknek nem kell ilyesmit figyelembe venniük.
Az Egyesült Államokban a legtöbb újság és tévécsatornák túlnyomó többsége progresszív irányba elfogult, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem fogékonyak a haladás bajnokai köreiben előforduló túlkapások észrevételezésére. A “politikai korrektség” fogalmát eleve bajosnak ítélik és aki használja a kifejezést, azt jó eséllyel leírják, mint jobboldali szélsőségest, aki a szíve mélyén rasszista szitokszavakkal illetné a nem etnikailag fehér embereket. A feminizmus szent tehén, általános kritikája nem igazán fordul elő a New York Times hasábjain, vagy a CNN-es műsorvezetők részéről. Vonakodva alkalmanként nagy nehezen elismerik, hogy nem mentesek a túlzásoktól a haladáspártiak sem, de ezt is csak úgy, ha nyilvánvalóvá teszik, hogy a progresszívizmus kritikusait jóval károsabbnak tartják.
Joe Rogant nem érdeklik az efféle megkötések. A maga részéről ügyesen lavíroz a politikai spektrum közepén, libertárius centristaként jellemzve magát, kritizálja mind a politikai jobb, mind a bal oldalt. Szóvá teszi, hogy nem híve a beváldorlóellenességnek, a szociális érzéketlenségnek, és aggasztónak tartja az amerikai jobboldalon általános szkepticizmust a környezetvédelemmel és klímaváltozással szemben. A fősodorbeli újságokkal és tévécsatornák többségével szemben viszont keményen kiosztja a radikális feministák megnyilvánulásait, szót emel a politikai korrektség, a túlérzékenység és a Sanders féle szociális demagógia ellen. Vendégül lát műsoraiban a bal szélen lévő figurákat, legyen szó Russell Brandről, vagy Abby Martinról, de felületet biztosít disszidens akadémikusoknak is akik szót emelnek társadalomtudományok berkein belül uralkodó szélsőbaloldali hegemónia ellen, példa erre Jordan Peterson, Gad Saad, Bret Weinstein vagy Jonathan Haidt, és megjárták műsorát neves jobboldali provokatőrök is, mint amilyen Milo Yiannopoulos, Steven Crowder, vagy Gavin McInnes. Rogan sikere pont abban rejlik, hogy kielégít egy piaci igényt, amit a tévétársaságok és újságszerkesztőségek nem hajlandók ilyen-olyan okokból, és nem ő az egyetlen, aki kiaknázza ezt a piaci rést.
A méret a lényeg?
Egy másik tényező, ami hozzájárul a sikeréhez, hogy nincs kitéve terjedelmi megkötéseknek, mint a televízióműsorok, vagy újságcikkek. Mind a podcast, mind a YouTube formátum alkalmas sok órányi tartalom közvetítésére, ami lehetővé teszi összetett témák hosszas kivesézését, míg a tévéműsoroknál kevés a rendelkezésre álló idő, ahogy a napilapoknál egy-egy cikk is terjedelmi megkötéseknek van kitéve. Ráadásul a tévécsatornák és újságok gyakran operálnak kontextusból kivágott rövid videórészletekkel, és gyakran a lehető legkedvőzetlenebb képet nyújtják a narratívájukat megkérdőjelező közszereplőkről ötszáztól és ezer szavas terjedelem közé eső cikkeikben. A Rogan féle két-három órás beszélgetések viszont alkalmat adnak a vendégeknek, hogy részletesen kifejtsék egy álláspontjukat különböző kérdésekről, ez elejét veszi a sarkításoknak és félramagyarázásoknak az interjúalany véleményét illetően.
Az új média többi képviselője is levonta a következtetéseket Rogan sikeréből, a hosszú interjús beszélgetés formája egyre népszerűbb, akár strukturált, akár szabadabb formában: ebben a műfajban utazik Sam Harris, David Rubin, Russell Brand is, de Ben Shapiro, és Carl Benjamin alias Sargon of Akkad is bővítették a repertoárjukat hosszabb, részletekbe menő interjúkkal. Azon sincs csodálkozni való, hogy a fentebb felsoroltak mindegyike szerepelt már Rogan műsorában és Russell Brand kivételével mindegyikük szereti hangoztatni ellenszenvét a társadalmi igazságosság progresszív erénycsőszei, a social justice warriorök ellen.
Tíz évvel a műsora indítása után Rogan hátradőlhet elégedetten: ugyan soha nem volt nehézsúlyú értelmiségi és nem szerzett diplomát médiatudományból, sem újságírásból, a jövő miédiátörténeti szakértői, akik a korai huszonegyedik század tömegkommuinikációját kutatják egészen biztosan találkozni fognak a nevével. Egyáltalán nem rossz teljesítmény egy küzdősportmániás humoristától.
