A tavalyi év egyik legemlékezetesebb trollkodása James Lindsay, Peter Boghossian és Helen Pluckrose nevéhez fűződik. A három amerikai akadémikus kamu tanulmányok sorozatgyártásába fogott, amiket aztán beadtak társadalomtudományokkal foglalkozó nevesebb akadémiai folyóiratoknak. Az írások jelentős részét azok elfogadták, négyet le is közöltek mielőtt kitudódott a turpisság, sőt, az egyik legabszurdabb iromány külön elismerést kapott az értekezést lehozó publikációtól. A Gender, Place and Culture feminista földrajzzal (!) foglalkozó folyóirat érdemesnek találta a Kutya park című tanulmány megjelentetését a huszonötödik évi jubileumi kiadásukban. A tanulmány a kutyák közti nemi erőszak és emberi társadalom kapcsolatával foglalkozott, és a fiktív író azt állította, hogy majdnem tízezer hím kutya nemiszervét vizsgálta meg. A társadalomtudományoknak pedig lenne elég bajuk anélkül is, hogy a három egyetemi alkalmazott pellengérre állítja a tudományos szűrés gyatra minőségét: egyre többen emelnek szót a terület politikai elfogultságára, a szociálpszichológiai kísérletek megismételhetetlenségére és bizony az adathamisítás sem öregbíti jó hírüket. Azért különösen izgalmas figyelni a fejleményeket, mert miközben egyre több sebből vérzik a diszciplína, egyre inkább készpénznek veszik politikusok, újságírók és nagyvállalatok a társadalomtudományok következtetéseit egy sor kérdéskörben.
Ismételhetőség a tudás anyja
A konzervatívok és a természet- és műszaki tudományokkal és a matematikával foglalkozó akadémikusok egy része mindig is gyanakodva tekintett a társadalomtudományokra, az elmúlt évtized folyamán jelentkező „replikációs válság” nyomán kiderült, hogy nem teljesen alaptalanul, különös tekintettel a társadalompszichológiára. A tudományos módszer egyik alapköve, hogy csak akkor vonhatunk le egy kísérletből hosszú távú következtetéseket, ha azok reprodukálhatók, vagyis ha hasonló eredményeket kapunk, ha megismételjük a kísérletet.
Brian Nosek pszichológus talán nem is sejtette, hogy mekkora követ hajít majd a szociálpszichológia állóvizébe, amikor az elfogultság jelenségét kutatva arra lett figyelmes, hogy ismert kísérleteket nem tudott reprodukálni hasonló eredményekkel. Felvette a kapcsolatot kollégákkal, akik szintén beleütköztek a jelenségbe. Nosek és több, mint kétszázhatvan társszerzője ezt követően a Reproducibility Project (Megismételhetőség Projekt) égisze alatt nekilátott kísérletek megismétlésének, hogy meggyőződjön róla, hogy ők néztek-e be valamit, vagy tényleg problematikus a vizsgálatok következményeit tényként kezelni? A vizsgált száz kísérletnek csupán 40 százaléka bizonyult megismételhetőnek.
Nem kímélte a válság az emblematikus stanfordi börtönkísérletet sem. A Philip Zimbardo nevével fémjelzett vizsgálat folyamán a fáma szerint véletlenszerűen összeválogatott embereket jelöltek börtönőrök és elítéltek szerepére huzamosabb ideig, de fel kellett függeszteni a vizsgálatot az „elítéltekkel” szemben tanúsított fokozódó brutális bánásmód miatt. A kísérletet nem hogy soha nem sikerült megismételni több, mint ötvenöt éve, de az utóbbi időben napvilágot látott beszámolók alapján Zimbardo részben betanította a „börtönőröket”, hogy kegyetlenül viselkedjenek, az egyik látványosan kiboruló „elítélt”, Douglas Korpi pedig mára nyilvánvalóvá vált, hogy színészkedett. Ha a kedves olvasó azt gondolná, hogy marad olyan neves pszichológiai kísérlet, amelyet nem árnyékol be csalás gyanúja, sajnos le kell szögeznem, hogy a Stanley Milgram féle tanulmány biztosan nem lesz köztük. A szimuláció során azt vizsgálták, hogy átlagos emberek mennyire hajlamosak elektromos sokkal fájdalmat okozni ismeretleneknek parancsszóra, és arra a következtetésre jutottak, hogy nagyon, de bizonyítékok vannak többek között arra, hogy a résztvevők nem vették túl komolyan a gyakorlatot.
De miért hamisítanak eredményeket kutatók? Az egyik nyilvánvaló ok a siker és elismerés hajszolása: a média, az olvasóközönség, és az akadémia is szereti a látványos eredményeket és csattanós konklúziókat. Nem elhanyagolható a szerepe azonban az akadémikus egyéni meggyőződésének, hogy milyen irányba kellene a világot megváltoztatni. Jó példa erre Diederik Stapel holland társadalompszichológus-szélhámos esete: tanulmányai szerint a húsevők általánosságban önzőbbek a vegetáriánusoknál és összeszemetelt vágányokon álló vonatokon az emberek távolabb ülnek fekete utastársaiktól, ha tehetik. Stapel mára beismerte, hogy hamisította az adatokat.
Különvélemény? Az mi?
A fent soroltakon túl, sokak szemében tovább hitelteleníti a társadalomtudományokat, hogy mind az oktatók, mind a hallgatók túlnyomórészt demokrata szavazók az Egyesült Álamokban: túlnyomórész alatt azt értem, hogy hozzávetőleg nyolc az egyhez az arányuk a republikánus szavazókhoz képest, és ha ezt leszűkítjük mondjuk a szociológiára, felugrik 44:1-re. Ez kérdéseket vet fel egy olyan tudományos terület esetében, aminek a konklúzióinak gyakran politikai vonatkozásai is vannak, gondoljunk itt például a vitákra, hogy mi az oka annak, hogy aránytalanul sok a fekete a börtönökben.
Az ellenvélemények hiányából adódóan Jonathan Haidt pszichológus szerint egyfajta baloldali monokultúra alakult ki az egyetemi karokon, ahol egyre égetőbb elvárás az ideológiai azonosulás a vezető irányzatokkal és ahol egyre kisebb eséllyel találkozik eltérő álláspontokkal egy átlagos hallgató, ami árt a tudományágak fejlődésének.
A társadalomtudományok fókuszába az utóbbi évtizedek során a társadalom különböző okokból hátrányos helyzetűnek ítélt szegmensei kerültek: nők, nem-fehérek, túlsúlyosak, mozgássérültek, transzneműek, stb…A mai hallgatók ritkán találkoznak a klasszikusokkal, csak homályos ismeretekkel vannak ellátva a Felvilágosodás előtti időkből. Posztmodernista hatás következtében kétségessé vált minden objektívnek kikiáltott tény és módszer, helyettük az egyéni világszemlélet és élettapasztalatok vártak mérvadóvá. Az új megközelítés a többségi, vagy domináns csoportokat okolja a társadalomban fellelhető egyenlőtlenségekért, mivel azok megteremtettek egy narratívát és értelmezései keretet, amely kevesebbként tekint a nőkre, melegekre, nem fehérbőrűekre, túlsúlyosokra, stb... Az érvrendszer alapján egy átlagos fehér, egészséges, heteroszexuális férfi eredendő bűn jelleggel akkor is rasszista, szexista, meg homofób, ha nem gondolja magát annak, világszemléletéből és elfogultságaiból adódóan. Egy sor új kutatási terület jelent meg, amik jellemzően „Studies”-ra (tanulmányok) végződnek: Women’s Studies, Ethnic and Racial Studies, a meglepően nem épp polkorrekten hangzó Fat Studies, stb… Az új irányvonal képviselői szeretnék meghonosítani a szemléletváltást társadalomtudományokon kívüleső területeken is, legyen szó akár a természettudományokról, akár a matematikáról: így születhetett egy publikáció a feminista Glaciológiáról. (A Glaciológia a gleccsereket és jegesedést vizsgáló tudományág.) A cikk elején említett áltanulmányokat gyártó három akadémikus, Boghossian, Lindsay és Pluckrose ezeket a tanulmányokat illették kíméletlen kritikával, gyűjtőnéven Grievance Studies nevet adták nekik (Sérelem tanulmányok, egy barátunk megnevezése szerint „Sérelmisztika”).
„Valami félrement a felsőoktatásban – különösen egyes humán területeket illetően” -írják az Egyetemi Sérelmisztika és az Akadémia hanyatlása című tanulmányukban, amelyben dokumentálták a beadott tanulmányaikat és a visszajelzéseket. Véleményük szerint az igazság keresése háttérbe szorult, és helyét a történelmi sérelmek orvoslására irányuló túlbuzgó igyekezet vette át, az új irányzat oktatói fokozódó gátlástalansággal helyeznek nyomást hallgatókra, egyetemi hivatalnokokra és más tanszékekre, hogy azok ne kérdőjelezzék meg az új vonalat. Írásukban kitérnek arra is, hogy az új irányzat hívei egyre gyakrabban elvetik a hagyományos tudományos módszereket, mint fehér férfiak által létrehozott hazug társadalmi konstrukciókat.
A bevetezőben említett Kutya Park tanulmányon kívül, egészen elképesztő irományokat is jóváhagytak a folyóiratok szerkesztői: A Progresszive Stack (Progresszív sorbarendezés) című áltanulmány szerzője azzal érvel, hogy az oktatóknak identitásuk alapján diszkriminálni kell a tanulókat, több időt, figyelmet és pozitív visszajelzést biztosítva azoknak, akiket kevésbé kiváltságosabbnak tulajdonítunk. Az iromány az oktatókat a leginkább privilegizált helyzetben lévő diákokkal (pl egészséges heteroszexuális fehér férfiak) szembeni ellenségeskedésre ösztönzi: teljes mellőzésükre, a hozzászólásaik becsmérlésére, sőt a miheztartás végett azt a javaslatot is belengeti, hogy kísérleti jóvátétel jegyében láncra verve kellene a földön ülniük csendben. Az esszé meglepően jó visszajelzéseket kapott, az egyik értékelő például „nagyon szerette”, úgy gondolta, hogy „az író megfigyelései pontosak” és hogy „az ismeretelméleti igazságtalanságokról rengeteg forrás áll rendelkezésre” ami sokban hozzájárulhat a pedagógia átformálásához.
Gondolatbűn
Nem lenne különösebb baj a társadalomtudományok mélyrepülésével, ha bízhatnánk abban, hogy az elefántcsonttoronyban megfogant képzetek ott is maradnak. A valóság ezzel szemben az, hogy az új értelmezési keret egyre befolyásosabb, átgyűrűzik a kultúrába, a nagyvállalati életbe, politikába és a médiába.
A jó PR életbevágó kérdés a multinacionális cégek esetében: egy nagyvállalat általában nyitott toleráns helyként szeretné láttatni magát. Ez valamennyire kapóra jön a jellemzően társadadalomtudományi képzésen átesett aktivistáknak, akik szeretik kérdőre vonni a multikat, hogy azok eleget tesznek-e, hogy kellően sokszínű legyen foglalkoztatottak összessége. Megjelent a „diversity officer” (sokszínűségi tisztviselő) pozíció és egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy kellő számú nő, vagy nem fehér alkalmazott dolgozzon az egyes nagyvállalatoknál.
Ez önmagában jól hangzik, egészen addig, amíg végiggondoljuk a következőt: egy programozói pozícióra jellemzően túlnyomórészt férfiak jelentkeznek. Tegyük fel, hogy egy cégnél tíz nyitott IT pozícióra negyven férfi és két nő jelentkezett. Ha az informatikai cég szeretné növelni a női dolgozóinak arányát, akkor nincs más választása, mint hogy felvegye legalább az egyik női jelentkezőt, akkor is, ha azok kevésbé teljesítettek jól, mint más férfi jelentkezők, amire a nagy számok törvénye miatt magas az esély. Ez hosszabb távon a teljesítményelvű rendszer kárára válik. James Damore Google fejlesztő erre szerette volna felhívni a figyelmet a statisztikákkal és grafikonokkal teletűzdelt esszéjében, amiben kifejtette, hogy nem feltétlenül társadalmi nyomás miatt jelentkezik kevés nő ezekre a pozíciókra, hanem az is szerepet játszik, hogy kevésbé érdeklődnek az informatika iránt. Az irománya elég nagy port kavart és a Google rövid úton ki is tette a szűrét. Szintén jó példa a társadalom tudományok növekvő befolyására az implicit asszociációs tesztek (IAT) alkalmazása cégeknél. A teszt a tudatalatti rasszizmust hivatott mérni, és bár erősen kérdéses, hogy mennyire lehet bárminemű kövezketzetést levonni a vizsgálat alapján, sőt, maguk feltalálói sem tartják megbízható mérőeszköznek, meglepően elterjedtek.
A média még inkább hajlamos kellő kritika nélkül kezelni a társadalmi konstrukcionista narratívát: jó példa erre, ahogy Szily László zokszó nélkül átvette a feminista terminológiából származó „toxic masculinity” (káros férfiasság) fogalmát a Gillette reklámról szóló cikkjében (ami elég közeli fordítása a témában megjelent Guardian cikknek egyébként).
Hogy ne csak az aggasztó jelenségeket tartsuk szem előtt: érdemes leszögezni, hogy vannak pozitív fejlemények is: a filmiparban az elmúlt két-három évben látványosan nőtt a főbb szerepekben lévő nők és feketék száma, eddig jellemzően fehér férfiak vitték a főbb szerepeket. Ezzel együtt viszont rátelepedett a szájbarágós társadalmi konstruktivista moralizálás a filmekre, ami a korábbi sikeres franchise-ok esetében vált szembetűnővé, sőt, zavaróvá. A rajongók tekintélyes része nem veszi jó néven, hogy míg korábban a Star Wars, vagy Dr Who a mindennapi mókuskeréktől való elszakadást hivatott szolgálni, újabban egyre inkább progresszív tanmesére emlékeztetnek a hagyományos társadalmi szerepek káros voltáról.
Egyelőre nehéz megjósolni, hogy mi a jövője a napjainkban tapasztalható megszállottságnak a nemi- és faji- illetve etnikai hovatartozással, és a szexuális orientációval: átmeneti állapot ez, vagy a jövőben még inkább előtérbe fog-e kerülni? A sokszínűség önmagában jó dolog, de felmerül a kérdés: érdemes-e gyenge lábakon álló társadalomtudományi következtetésektől vezérelve átesni a ló túloldalára, miközben korábbi igazságtalanságokat próbálunk jóvátenni?
A szerző feltűnően jóképű, kiváltságos fehér férfi.
